Már az egyiptomi fáraók és az aztékok is alkalmaztak hivatásos humoristákat.

Ha történelmi nevettetőkről esik szó, akkor valószínűleg a középkori udvari bolond jut az eszünkbe, pedig ennél sokkal régebb óta léteznek a hivatásos humoristák, akiket már az egyiptomi fáraók és az aztékok is alkalmaztak.

Az udvari bolondok azonban valóban a középkorban szereztek maguknak igazi hírnevet. Az elnevezésük azonban becsapós, mert azok a „bolondok” valójába képzett zenészek zsonglőrök és költők voltak, megélni pedig csak akkor tudtak a hivatásukból, ha ügyesen, okosan és intelligensen eszelték ki a tréfáikat.

A legkiválóbb udvari bolondoknak sikerült annyira közel kerülniük az uralkodójukhoz, hogy fontos tanácsokat adhatott, beleszólhatott a legkomolyabb döntésekbe. Ugyanakkor nem volt mindegyiküknek ennyire jó sora. Sokuk nemesi családoknál szolgált, míg a kevésbé tehetséges humoristák vándor tréfamesterként, vidéken próbálták felvidítani az embereket.

Igazat hazudni csak ügyesen: Ókori feljegyezések bizonyítják, hogy már abban az időben is léteztek szórakoztató bolondok, akik a nagyobb lakomákon, ünnepeket nevettették meg a vendégeket. Az ókori tréfamesterek esetében igaz, hogy többük küzdött valamilyen sérüléssel, torzulással, esetleg beszédhibával, ám a fényes karrierhez mégsem ez kellett, hanem az, hogy képesek voltak úgy kimondani az igazat, hogy azért mégsem végezték ki őket.

A legsikeresebb bolondok annyira messzire mehettek a gúnyos tréfáikkal, amennyire csak akartak, mert nekik nemcsak, hogy minden szabad volt, hanem el is várták tőlük, hogy az éles eszükkel figurázzanak ki mindenkit, akit csak tudnak.

Ők bátran kimondhatták az igazat, a nyílt sértéseiket pedig pozitívan fogadták. Ez derül ki Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című, 1509-es művéből is:

„Ha nem okoz sérelmet, akkor a kimondott igazság boldoggá tehet, de ezt a képességet csak a bolondok kapták meg az istenektől.”

Az udvari bolondok tehát kimondhatták azt, amit senki sem mert őszintén elmondani, viszont a tréfamester szájából hallva jót nevetettek rajta.

Az egyik legismertebb udvari bolond VIII. Henrik kedvence, William Somer, aki Boleyn Anna saját női tréfamesterével együtt még egy híres festményen is szerepel.

Azért volt egy határ: Az udvari bolondok sokat megengedhettek maguknak, de azért az ő esetükben is volt egy határ, amit nem léphettek át. Tapasz, akit Thomas Wolsey, York érseke ajándékozott VIII. Henriknek, elkövette azt a hibát, hogy túlságosan messzire ment a tréfáival.

Pedig az udvari bolond fényes jövő előtt állt, hiszen érkezése után gyorsan a király legbelső körébe került, ám a karrierjét derékba törte, amikor 1535-ben VIII. Henrik a francia királlyal találkozott, Tapasz pedig a királynő, Aragóniai Katalin füle hallatára kurtizánnak nevezte Boleyn Annát, a lányát, Erzsébetet pedig fattyúnak bélyegezte. A bolondban nagy szerencséje volt, hogy csak a munkáját vesztette el, és nem a fejét.

„Bolondnak nézel? Csörög a sapkám”: Ha az udvari bolond hajlandó volt lemondani az épelméjűség látszatáról, vállalta, hogy két ünnepség között a szolgák életét fogja élni, akkor az akár a nemesek közé is emelkedhetett.

Ha az udvari humoristának sikerült jó helyre kerülnie, akkor teljes ellátást, szállást és busás fizetést kapott, de az is előfordult, hogy földdel, birtokkal jutalmazták, ráadásul nem kizárólag a férfiakat, hanem a női tréfamestereket is.

Ezt bizonyítja az a feljegyzés, ami egy Adeline nevű női udvari bolondról szól, aki a XI. században, Hampshire-ben birtokolt földet. Az udvari bolond szakmában azért volt jövője a nőknek, mert a magas rangú hölgyek általában női bolondok fogadtak maguk mellé.

II. Henrik király udvari bolondja, Roland le Pettour azonban csak azzal a feltétellel kapott földet, hogy minden év karácsonyán meg kell jelennie az udvarban, hogy „ugráljon, fütyüljön és szellentsen”.

Ebből is látszik, hogy valamire kötelezték az udvari bolondokat az adományért cserébe. Például helyt kellett állniuk a csatákban, híreket vittek, feltüzelték a katonákat, gúnyt űztek az ellenségből, de ennél is veszélyesebb feladat is várt rájuk, hiszen nekik kellett felvidítaniuk a gyilkos hangulatba került nemeseket vagy a királyt.

1340-ben VI. Fülöp francia király udvari bolondjára várt az a hálátlan feladat, hogy bejelentse, az angolok elpusztították a francia flottát. A tréfamester megoldotta a dolgot azzal, hogy azt mondta a királynak, hogy az angol hajósoknak nem volt elég vér a pucájukban ahhoz, hogy olyan bátran a vízbe ugorjanak, ahogy a franciák tették.

Ugyanakkor a fizetség és a megbecsült pozíció még így is olyan vonzó volt, hogy sokan bolondnak tettették magukat azért, hogy megbecsült tréfamester lehessen belőlük. Néhány forrás szerint a reneszánsztól kezdve csak álbolondok tréfálkoztak, táncoltak, verseltek és grimaszoltak az udvarokban, abban reménykedve, hogy egyszer állandó tisztviselők lehetnek. A nyugdíj miatt nem kellett aggódniuk, mert az uruk halála után az utód megörökölte az udvari bolondot.

A leghíresebb magyar bolondok: Kétség sem fér ahhoz, hogy az udvari bolondok a középkorban voltak a legnépszerűbbek. Ebben az időszakban hazánkban is aranykorukat élték a tréfamesterek, így például Porro, Zsigmond király udvari bolondja, aki nemesi címet kapott.

A kiváltságlevél szövegéből az is kiderült, hogy az uralkodó és Porro baráti viszonyt ápolt:

„Jónak és hűségesnek mutatkoztál. Kotnyelességed álarca alatt, amely Cato szerint az igazi mély bölcsesség, szüntelen odaadásoddal, gyakran életveszélyektől mentettél meg”.

A legismertebb magyar udvari bolond Mátyás királyt szolgálta. Ő volt Lebersit, akinek olyan komoly szerep jutott az 1468-as cseh-magyar egyezkedéskor, hogy a pápák jelenlétében párbajozott a fontos vallási kérdések eldöntésében a másik fél bolondjával. A két tréfamesterre bízott vita eldöntése majdnem tömegverekedésbe fulladt.

Ebből is látszik, hogy Mátyás király bolondjának nagyon is, hogy észnél kellett lennie, mert sok fontos feladat hárult rá, ráadásul ő volt az egyetlen, aki engedély nélkül beléphetett az uralkodó szobájába. Emiatt történhetett meg, hogy Mátyás király utolsó tréfamestere, Tibrilli, mindenkit megelőzve jelenthette be, hogy az uralkodó elhalálozott.

I. Ferenc német-római császár udvari bolondjának történetét Mikszáth Kálmán írta meg az Akli Miklós című regényében. A magyar udvari és nemesi bolondok aranykora Mohács után ért véget, ugyanis egyre inkább kezdett megszűnni a szerepkör.

Az utolsó profi nevettető: Míg hazánkban leáldozóban volt az udvari bolondok csillaga, addig Angliában még jó ideig kitartott a hagyomány, amit II. Károly angol király már nem vitt tovább. Az utolsó angol udvari bolond a himlőhelyes arca miatt Nyüvesnek elnevezett Samuel Johnson volt az 1700-as években.

Nyüves a pártfogója segítségével még a saját maga által írt és előadott színdarabját is bemutathatta Londonban, ám azt a közönség szörnyűnek találta. Az udvari bolond 82 éves koráig dolgozott, majd a temetése is kedve szerint zajlott.

A tréfamester a halála előtt azt kérte, hogy ne a templomkertbe helyezzék örök nyugalomra, mert ott feküdt az a kötekedő asszony, akivel nem akart szomszédságba kerülni a halála után. Nyüves barátai tiszteletben tartották a kérést, és az erdőben temették el.

Az udvari bolond sírja Maggoty Woodsban található olyan sírfeliratokkal, amiken csak nevetni lehet. Az egyik szöveget valószínűleg Johnson írta, míg egy másikat a látogatóknak címezhettek, és így kezdődik:

„Ha a véletlen hozott ide, vagy kíváncsi szemeid / Megnézni a helyet, hol e szegény bolond nyugszik / Egy meggondolatlan tréfamester még a halálban is / Mondja vicceit utolsó leheletével is.„

Hogy lett ebből stand-up comedy: A napjainkban ismert stand-up comedy gyökerei az udvari bolondokig nyúlik vissza. Amikor megszűnt a hivatásuk, akkor a tréfamesterek nem adták fel, hanem tovább humorizáltak a vásárokban, a cirkuszokban és a varietékben.

Ebben az időben már senki sem tette magát bolondnak. Ellenkezőleg! Még olyan híres írók is tartottak humoros előadásokat, mint például Mark Twain. Amikor aztán elterjedt a rádió és a tévé, akkor egyre többen kaptak hírt a humoros előadásokról.

Aki személyesen akarta meghallgatni a tréfamestereket, annak a varieték megszűnése után az éjszakai bárokba kellett mennie, mert a humoristák már ott nevettették meg a közönséget. Napjainkban a kisebb-nagyobb színháztermekben és a interneten is felléphetnek a humoristák.

Forrás:https://hir.ma