Ma tizenöt esztendeje annak, hogy egy különleges tehetséggel megáldott ember, egy nagy-nagy művész távozott közülünk. Igen, művészt írtam, és nem véletlenül, merthogy Hofi Géza művész, sőt, Művész volt, akinek a neve nem csupán fogalommá vált Magyarországon, de afféle védjegy is lett: a minőségi, eredeti humor, a kíméletlen, ugyanakkor szellemes szókimondás védjegye.

Hogy Hofi milyen korszakos egyéniség volt, azt nem pusztán az mutatja, hogy önálló estjei – amelyekre legfeljebb örökölni lehetett jegyet, vásárolni nem – hosszú-hosszú ideig futottak telt házakkal, vagy, hogy nélküle egyszerűen elképzelhetetlen volt szilveszteri műsor akár a rádióban, akár a televízióban, de az is, hogy kiszólásai valóságos szállóigékké váltak, s hogy poénjait azon generációk tagjai is gyakran emlegetik, akik élőben már nem láthatták fellépni őt. Mindez nagyon is érthető, mert az igazi humor – és hát, Hofié az volt – időtálló, vagyis az évek múlásával sem veszít semmit a frissességéből. Nem utolsó sorban azért, mivel azok az emberei tulajdonságok – így egyebek mellett a hatalmi gőg és arrogancia, a képmutatás, a mérhetetlen ostobaság és szűklátókörűség –, amelyeket Hofi a műsoraiban újra és újra célba vett, maguk is örökéletűek. Minden bizonnyal ez a legfőbb oka annak, hogy még manapság is, amikor csak a politikai elit végzetes korlátoltságával, szemérmetlen kapzsiságával, irritáló fennhéjázásával vagy éppenséggel az „uram-bátyám világ” ismételt felbukkanásával találkozunk, némileg szomorkásan, némileg nosztalgiázva jegyezzük meg: „Istenem, mit kapnának ezek Hofitól!”

Persze, mint általában a nagyformátumú valakiket, Hofit is sokszor és sokan támadták, elsősorban azok a tehetségtelen, kisszerű illetők, akiknek a művészi kvalitásai ugyan a fasorban sem voltak Hofiéhoz képest, ám akikre így mégis irányult egy kis figyelem. És hogy milyen vádakat lehetett és lehet még ma is hallani? Hát, főleg azt, hogy Hofi amolyan plebejus humort művelt, illetve, hogy Hofi a Kádár-rendszer úgymond „hasznos bohóca” volt, aki segített levezetni a társadalomban felgyülemlett feszültségeket, és aki mindig csupán addig ment el, ameddig a hatalom engedte. Nos, úgy gondolom, a plebejus humorral kapcsolatos megjegyzést Hofi nagyon szívesen vállalta volna, már amennyiben ez a kritika azt jelenti, hogy a kisember szemszögéből vizsgálta a történéseket, ebből az alapállásból kritizált. Ami meg azt a bírálatot illeti, hogy a rendszer a saját céljaira használta fel őt… hát, szerintem mindez nettó hülyeség. Hofi természetesen nem volt ellenálló – ez esetben ugyanis aligha kaphatott volna színpadot –, azt azonban nem lehet a szemére vetni, hogy ne ment volna el a falig. Arról nem beszélve, hogy azok, akik megnézik Hofi egy-egy műsorát, sokkal hitelesebb képet kapnak a Kádár-éráról, mintha egy történelemkönyv segítségével próbálnák meg megérteni az „átkos” természetét. Ennél többet pedig egy Művész aligha kívánhat.

Forrás:http://www.blikk.hu