A kóros jókedv, a megállíthatatlan ragályos nevetés is származhat betegségből. A hatvanas években a mai Tanzánia területén valószínűleg egy vírusfertőzés miatt több százan olyan agyhártyagyulladást kaptak, aminek az egyik kísérő jelensége a megállíthatatlan nevetés volt.

A kisgyermekek már néhány hetes korukban rámosolyognak az édesanyjukra, ezért sokáig azt feltételezték, hogy itt egyszerű utánzásról van szó. De kiderült, hogy olyan gyerekek is tudnak nevetni, akik valamilyen velük született fogyatékosság – vakság, süketség – miatt nem utánozhatták ezt a mintát. Ez ugyanis valószínűleg a síráshoz hasonlóan részben velünk született képesség, amely a törzsfejlődés során fennmaradt és megerősödött. A süket gyerekek nevetése nem sokban különbözik halló társaikétól, ugyanakkor beszédükön érződik a fogyatékosságuk. Hasonló a helyzet a vakoknál, akik bár sosem láttak mosolygó arcot, mégis ismerik ennek a mimikának a nagy részét.

A nevetés legtöbbször valamilyen pozitív lelkiállapothoz – jókedvhez, derűhöz, örömhöz – kapcsolódik, de az esetek egy részében egészen másról van szó. Az ember minden megnyilvánulásával bonyolult társadalmi szerepeket ölt magára, és ezek bizony gyakorta nélkülözik a pozitív érzelmeket. Vagyis sokszor csak azért nevet, mert jó benyomást akar kelteni másokban, de valójában egyáltalán nincs humoros kedvében, legszívesebben akár meg is fojtaná azt, akit éppen elbûvöl ellenállhatatlan mosolyával.

A nevetés kétségkívül az egyik legjobb gyógyszer, s igen komoly testi tréning: megmozgatja az egész keringést, fokozza a szívmûködést, növeli a vérnyomást, kitágítja az ereket, ami hamarosan egyensúlyba hozza a vérnyomást. A test többi izma elernyed, ezért a kitartó nevetés néha nagyon fárasztó. Az agyban olyan vegyületek szabadulnak fel, amelyek csökkentik a fájdalomérzetet, és az egész testet kellemes bizsergés hatja át. A nevetés társadalmi szerepe aligha túlbecsülhető, hiszen javítja az emberek közérzetét és erősíti társas kötődésüket.